Játéknak indult, komolyságba fordult
Egy konfliktuskezelő vagy inkább konfliktuscsökkentő képzést és annak eredménye - Kádár Petrának, a SZAMEDT volt elnökének és Balog Tamásnak, a MIÉRT elnökségi tagjának közös beszámolója.
Több mint egy hónappal ezelőtt megtartottunk egy konfliktuskezelő vagy inkább konfliktuscsökkentő képzést annak reményében, hogy az ifjúsági szervezetekben tevékenykedő fiatalok körében csökkenteni tudjuk a feszültséget a programjaik megvalósítása során. Akkor csak azért nem számoltunk be a projektről, mert semmiben sem különbözött volna azoktól, amelyeket ilyen esetben meg lehet írni. Jött két tréner, tartottak egy egynapos képzést, játszottunk pár játékosnak tűnő, de belül keményen megdolgoztató játékot, majd hazamentünk. Az eredmények most kezdenek mutatkozni, amikor már néhány projekt a hátunk mögött van, és meg-megállunk elgondolkodni azon, hogy a konfliktuskezelés előtt hogyan is reagáltunk volna ebben vagy abban a helyzetben.
Most már tudjuk, hogy egyik vagy másik, kezdetben semmilyennek tartott játék bizony arra szolgál, hogy feloldja a kezdődő feszültséget vagy éppen rávezessen minket arra, hogy hol vannak ki nem mondott konfliktusok, kik azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak egymás mellett megférni. A Communitas Alapítvány és az RMDSZ főtámogatásával sikerült egy olyan képzést túlélünk, amelynek az ereje már megmutatkozik abban, hogy akik ott voltunk, képesek vagyunk az alapvető játékokat továbbadni, s ezzel elejét venni egy sor olyan veszekedésnek, amelyek korábban menthetetlenül kitörtek volna, és hátráltatták volna a munkánkat. Igen. Munkánkat, mert az, hogy évente több tucat kisebb-nagyobb rendezvényünk van, az nyugodtan nevezhető munkának.
Voltak olyan játékok is, amelyek igazán mélyen érintettek minket. Ehhez azonban felkészült csoportvezető kell. Csak azért írjuk le, hogy más is megtapasztalhassa, milyen erő van ezekben a „játékokban". Természetesen megélni egészen más, de talán kedvet kapnak hozzá mások is, hogy ilyen tréningen részt vegyenek, s a felnőttek sem fogják azt hinni, hogy mi mindig csak játszunk, s felelőtlenül töltjük el a szabadidőnket, amelyből eleve kevés van.
A játék neve Rejtély, s a lényege, hogy körülbelül egy óra alatt szembesítette a jelenlévő csoporttagokat a viselkedésük egymásra gyakorolt hatásával, ugyanakkor megtanította, hogy az egymással kapcsolatos érzések megfogalmazása és kimondása segíthet a csoportkohézió kialakításában.
A csoportvezető arra kért minket, hogy jól nézzük meg egymást. Persze ez nem ment nevetés nélkül, de pár perc után belekomolyodtunk a helyzetbe, s elkezdtük úgy nézni egymást, mintha idegenek lennénk, holott sokszor találkozunk. KI kellett választanunk azt a személyt, akit a legtitokzatosabbnak éreztünk. A legbátrabb kezdhette, s a kiválasztottjához kellett fordulnia azzal a kezdéssel, hogy "Számomra az a rejtélyes benned, hogy...". Akit megszólított, az megtehette, hogy nem reagált erre, de hasznosabb volt, ha megpróbáltuk végiggondolni, amit hallottunk, és ezt meg is osztottuk a többiekkel, hogy vajon milyen viselkedésünk okozhatta a másik csoporttagban ezt a benyomást. A többi csoporttag is bekapcsolódhatott visszajelzéseivel a beszélgetésbe. Ezek után sorra került a többi csoporttag is, s végül egy nagy beszélgetésbe csaphatott volna át a gyakorlat. Ám a trénerek meglepetésére döbbent és néma csend követte a játékot, mert mindenki azzal volt elfoglalva, hogy kielemezze a hallottakat. Persze, voltak személyeskedések is, de azokat a következő feloldó játékkal levezettük.
Ha a kezdeti célkitűzés az volt, hogy kevesebb konfliktussal szembesüljünk vagy valamit változzon az egymáshoz való hozzáállásunk, akkor sikeresnek mondható a Szatmári Magyar Diákszövetség projektje, mert most már a magunk bőrén érezzük, hogy mit jelent a kevesebb veszekedés, ezt a helyzetet meg is kívánjuk őrizni. Köszönjük ugyanakkor Kiss Endre és Kártyás Péter trénereknek a segítséget.
